SZMM - Nyílt levél Nyugatról a magyar egyházaknak

David Baer teológia- és filozófiaprofesszor az Egyesült Államokban, a Texas Lutheran Universityn dolgozik. Többször járt hazánkban, az Evangélikus Hittudományi Egyetemen kutatott egyháztörténeti témában. Az alábbi levelet 2012. január 17-én juttatta el szerkesztõségünkhöz. Levele az õ álláspontját tükrözi, nem szerkesztõségünk vagy a Magyarországi Evangélikus Egyház véleménye. A levelet mégis azért közöljük, mert szeretnénk errõl érdemi és kulturált vitát indítani a honlapunkon. Várjuk hozzászólásaikat vagy itt a cikk alatt, vagy a szerkesztoseg@lutheran.hu címre.

Nyílt levél Nyugatról barátaimnak a magyar egyházakban, és mindazoknak, akik eddig Orbán Viktort támogatták.

Kedves Testvéreim!
Nyugatról írok, ahonnan aggodalommal követem a magyarországi eseményeket. A nyugati sajtó részletesen foglalkozik Magyarországgal, és egyhangú éles kritikával illeti az Orbán-kormányt. Ezek a kritikák nekem fájnak. Az elmúlt húsz év során teológusként több évet töltöttem Magyarországon. Kétszer voltam Magyarországon Fulbright-ösztöndíjjal – az elsõ alkalommal az Evangélikus Hittudományi Egyetemen kutattam, a második alkalommal a Károli Gáspár Református Egyetemen tanítottam. Könyvet is írtam a Magyarországi Evangélikus Egyház kommunizmus alatti idõszakáról. A feleségem és a gyerekeim is magyar állampolgárok. Õszintén szeretnék a Magyarországot Nyugaton érõ kritikákra válaszolni, Magyarország jó hírnevét megvédeni, de sajnos ezt mégsem tudom megtenni. Az Orbán-kormány ma már messze túllépett azon a határon, amely Nyugaton politikailag elfogadható.

A magyarországi politikai helyzetet mindig érdeklõdéssel figyeltem, s bár eddig nyilvánosan sohasem foglaltam állást, természetesen mindig volt véleményem. Mivel az egyházakkal foglalkozom, és a magyar barátaim fõleg egyháziak, együttéreztem azokkal, akik az országot ki akarták vezetni a kommunista múltból, és új kezdetet szerettek volna. Tehát a jobboldali politikai erõkkel szimpatizáltam, akárcsak mások is Nyugaton. Jól emlékszem arra, hogy a kilencvenes években mennyire lelkesedtek Orbán Viktorért az amerikai politológusok, hogy mennyire drukkoltak neki. Mikor a Fidesz elõször nyerte meg a választásokat, örültem annak, hogy kialakult egy olyan párt, amely ellensúlya lehetett az MSZP-nek, és amikor a Fidesz másodszor került hatalomra egy sok hibával tarkított, hosszú MSZP-kormányzás után, reménykedtem, hogy az ország újra egyensúlyba kerül. De reményeim dacára az Orbán-kormány intézkedéseit elõször meglepetéssel, aztán kiábrándulással, és végül megdöbbenéssel fogadtam.

A kommunizmus bukása után az a lehetõség adatott Magyarország számára, hogy végre sikerüljön a Nyugathoz integrálódnia. Ennek a helyzetnek történelmi jelentõsége volt. Attól kezdve, hogy Szent István a római kereszténységet választotta, Magyarország mindig a Nyugat irányába nézett. Bár a nyugati orientációt sok veszély fenyegette a török hódítástól kezdve a Szovjetunió által kierõszakolt kommunizmusig, a magyarok mindig nyugati szellemûek maradtak, és a nyugati országok közösségéhez igyekeztek tartozni. Sok hosszú és fájdalmas évszázad után ez a nagy történelmi törekvés az elmúlt húsz évben végre látványos eredményhez vezetett – legalábbis úgy tûnt. Magyarország nyitott, demokratikus rendszerré vált, és mind a NATO, mind az EU felvette tagjai közé. Igaz, hogy a Nyugathoz való tartozás akkor lenne teljes, ha sikerülne a kommunizmus negatív társadalmi hatásaitól megszabadulni. Habár ezt a feladatot nem sikerült teljes mértékben végrehajtania az országnak, a kommunizmus maradványainak felszámolása mindig is a nyugati integráció egyik célja volt. A jelenlegi Orbán-kormány azonban a kommunista múltat úgy próbálja felszámolni, hogy a Nyugatot elhagyja.

Értem én, hogy Orbán nem így magyarázza el a kormánypolitikát, hanem azt a nemzet érdekének védelmeként festi le. Úgy érvel, hogy Magyarország szuverén állam, amelynek nemcsak joga, hanem érdeke is, hogy a saját útját járja. Érthetõ és vonzó érvelés ez, amely mögött az úgynevezett „harmadik utas” gondolkozás áll, amely többször is felbukkant Közép-Európában. „A harmadik út” – ezen elképzelések szerint – nem vezet sem keletre, sem pedig nyugatra, hanem nemzeti és sajátos. A kommunizmusban is népszerû lett ez a harmadik utas gondolkozás bizonyos körökben, mert azt a reményt keltette, hogy olyan társadalmat lehet létrehozni Közép-Európában, amely nem a szovjet mintát, s nem is a szabadpiaci kapitalizmus modelljét fogja követni. Ez általában szép remény, de a valósághoz nincs túl sok köze. Világosan kell látni, hogy akárcsak korábban: egy „harmadik út” ma is – keletre vezet.
Keresztény szempontból különösen is aggasztó a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló alaptörvény. A szabad lelkiismeret a keresztény hit egyik alapértéke, ahogyan Luther mondta: „se nem biztos, se nem üdvös a lelkiismeret ellen cselekedni.” A lelkiismeret szabadságából következik a vallásszabadság, mivel az ember a szabad lelkiismeretével válaszol az igazság és az Isten hívására. A vallásszabadság iránti szilárd keresztény elkötelezettséget a római katolikus egyház fejezte ki legjobban a II. vatikáni zsinat Dignitatis Humanae kezdetû nyilatkozatában. Így szól a hivatalos katolikus tanítás:

„Minden embert a maga méltóságának megfelelõen, mivel személy – tudniillik értelemmel és szabad akarattal rendelkezik, s ezért személyes felelõssége van –, a saját természete ösztökéli és készteti az igazság keresésére, elsõsorban a vallás tekintetében. A megismert igazsághoz ragaszkodnia kell, s egész életét az igazság követelményei szerint kell berendeznie. De az emberek e kötelességüknek a természetüknek megfelelõ módon csak úgy tehetnek eleget, ha pszichológiailag is szabadok és a külsõ kényszertõl is mentesek. A vallásszabadsághoz való jog alapja tehát nem a személy szubjektív állapota, hanem a személy természete. Ezért a kényszertõl való mentesség joga megmarad azoknál is, akik az igazságkeresés és a hozzá való ragaszkodás kötelességének nem tesznek eleget.” (A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai. Budapest, Szent István Társulat, 2000. 495. o.)

A vallásszabadság továbbá társadalmi szabadságot is feltételez, mivel a szabad lelkiismerettel rendelkezõ embereknek közösségekben kell cselekedniük. Ahogyan a katolikus deklaráció folytatja:
„Az egyes személyeket megilletõ szabadságot, vagyis a kényszertõl való mentességet a vallási dolgokban, a közösségben cselekvõ személyekre vonatkozóan is el kell ismerni. A vallási közösségeket ugyanis mind az ember társas természete, mind a vallás természete megkívánja. Ezeket a közösségeket tehát – hacsak a nyilvános jogrend követelményeit nem sértik – joggal illeti meg a szabadság, hogy saját szabályaik szerint igazgassák magukat, a legfelsõbb Lényt nyilvános kultusszal tiszteljék, tagjaikat a vallásos élet gyakorlásában segítsék, tanítással támogassák, s fejlesszék azokat az intézményeket, melyekben a tagok együttmûködhetnek életüknek a vallási elvek szerint való berendezésében.” (Uo. 496. o.)

Hogyan hozzam ezt a hivatalos keresztény tanítást összhangba azzal az alaptörvénnyel, amely egyenlõtlen jogi különbséget tesz egyházak és vallási közösségek között? Azzal az alaptörvénnyel, amely szerint az egyház nyilvántartásba vételének egyik feltétele, hogy legalább húsz éve mûködik Magyarországon egy vallási közösség, mikor pedig a vallásszabadsághoz való jog az emberi méltóságon alapszik, és nem az idõ múlásától függ? Hogy van az, hogy a nyilvántartásba vétel az Országgyûlés kétharmados szavazatától függ, és nem a bíróság jogi értelmezésétõl, holott a vallásszabadság nem politikai, hanem jogi kérdés? A vallásszabadságot mi, keresztények nem így értelmezzük! Hogyan magyarázzam el Nyugaton keresztény barátaimnak, hogy az õ egyházaik, mint például a metodista vagy az anglikán, nem számítanak egyháznak Magyarországon, annak ellenére, hogy azok nemzetközileg ismertek, és az Egyházak Világtanácsának is a tagjai? Egyszerûen nem értem, hogy következhet az alaptörvénynek a vallásszabadságot érintõ egyenlõtlen kezelése azokból a keresztény értékekbõl, amelyeket az új magyar állam az alkotmányában vállal! Nem lehetséges, hogy ezt a következtetést az új magyar állam nem a kereszténységbõl vonta le, hanem a Horthy-korszak gyakorlatából kölcsönözte?
Lehet, hogy a vallásszabadságot korlátozó alaptörvényt csekély bûnnek tartják Magyarországon, de Nyugaton ez nagy bûnnek számít. Az új magyar alkotmányra lehet úgy tekinteni, mint egy sajátos magyar demokrácia fundamentumára, de akkor azzal is tisztában kell lenni, hogy ez a sajátos magyar demokrácia ellentétes a nyugati demokrácia alapszabályaival. Az összpontosított parlamenti hatalom, amely aláássa az állami intézmények függetlenségét, a sok kétharmados alaptörvény, a média és a vallásszabadság korlátozása – mindezek összeférhetetlenek a demokrácia nyugati értelmezésével. Ebben a tekintetben a Nyugat egységes: mind a baloldali, mind pedig a jobboldali sajtó – legyen az osztrák, angol, német, francia vagy amerikai – azonos véleményen van. Nyugaton ezt a sajátos, újfajta demokráciát „putyinizmusnak” hívjuk.

Eddig nem volt példa arra, hogy egy nemzet önként kilépett volna a demokratikus országok közösségébõl. Az európai integráció régi álom, amelynek eszméje legalább Rousseau-ig vezethetõ vissza. Az európai integráció megoldja az európai történelem során végighúzódó legnagyobb problémát – a háborúét. Egy békés és demokratikus Európa sok nemzet polgárának adja meg azt a lehetõséget, hogy önrendelkezéssel keresse a jólétet; egy európai integráció olyan gazdasági erõt ad a kontinensnek, amellyel versenyezni tud a világ többi gazdaságával Ázsiában, valamint Észak és Dél-Amerikában. E realitásokra tekintve az európai államok saját érdekeiket eddig mindig úgy értelmezték, hogy be kívántak kerülni az európai közösségbe. De itt most nem ez a lényeg, hanem az, hogy van Európa szívében egy olyan ország, amely egyszer már bekerült az unióba, s ha kilép onnan, az támadás lenne a már a második világháború óta épülõ európai közösség ellen. Tudom, hogy olyan mondatok hangzanak el mostanában, hogy „a külföld támadást intézett Magyarország ellen”, de nyugati szemmel is kell nézni a helyzetet. Magyarországon jelenleg egy olyan rendszerváltozás megy végbe, amely nem kompatibilis a nyugati, európai, demokratikus értékek hagyományaival. Mivel ez a folyamat az Európai Unión belül zajlik, ez gyengíti az egész európai közösséget. Így a közösség kénytelen erre reagálni. Tehát nem támadásról van szó, hanem a kormány lépéseinek következményérõl. Bár az új alkotmány szavaiban vállalja a „közös európai értékeket”, a valóságban inkább az eltorzított magyar értékeket és egy álkereszténységet helyez elõtérbe. Ha ezen a harmadik úton jár az ország, akkor kivonul abból az európai közösségbõl, amellyel az ezeréves történelme során eddig mindig szolidaritást vállalt. Magyarország már most is elszigetelt nemzetközileg, a kormányával szemben bizalmatlan az Európai Unió. A magam részérõl nem látom, hogy miként szolgálja ez a sajátos politika a magyar nemzet érdekét.

Kérem azokat, akik Orbánhoz fûzik reményüket a magyar nemzet érdekében, fontolják meg, hogy mi is a valós nemzeti érdek! Kérem, ne támadásnak, hanem figyelmeztetõ testvéri szónak tekintsék a nyílt levelemet! Magyarul, magyaroknak, keresztény hittestvéreimnek írtam. Attól félek ugyanis, hogy Magyarország balkáni állammá válik, és sorsában is a Balkánéval fog osztozni. Kérem, ne engedjétek meg a politikai vezetésnek, hogy a hitetekkel visszaéljen, és önkényesen úgy rajzolja át Európa térképét, hogy Magyarország újra a Kelet része legyen!

Testvéri köszöntéssel:
David Baer
2012. január 17.